In memoriam Tanárnő

 

Reschné Marinovich Sarolta Tanárnő sokunk példaképe volt. Mindegy volt, hogy éppen Virginia Woolf vagy Jane Austen regényeinek világába kalauzolt bennünket, hogy kortárs nő írók novelláit ismertette meg velünk, vagy éppen a gótikus regény fantasztikumait tárta elénk –nem önmagában a tantárgy ragadott meg bennünket, hanem a Tanárnő személyisége, és a személyiségén keresztül az, amit tanított nekünk.

Nekünk, akik már e rohanó világ ritmusát tettük magunkévá, ő volt a megtestesült, magabiztos nyugalom. És e nyugalom kiáradt ránk is; bármennyire zaklatott volt is lelkünk, vagy felajzott elménk, az óráin egy másfél óráig mintha más világba csöppentünk volna, amely egyszerre kizárta a külvilágot ám ugyanakkor felnyitotta a szemünket a külvilágra. Éppen ezért a Tanárnő sem volt soha kívülálló. Méltóságteljes, nyugodt személyisége nem párosult holmi hűvös, kifürkészhetetlen távolságtartással, épp ellenkezőleg: köztünk volt, velünk volt, mindenkor nyitott, befogadó és elfogadó. Soha egyikünk sem érezte úgy magát, mintha nem oda tartozó lett volna, mint aki nem illik a Tanárnő társaságába – bölcsen elnézte (és nem lenézte) egyikünk-másikunk idegbeteg megnyilatkozásait, sajátos megjelenésünk, világlátásunk, és  egyengette nézeteltéréseink. Végtelen bizalommal és adakozással megnyitotta előttünk szaktudását, de még a személyes könyvtárát is, és idejéből, figyelméből mindig áldozott ránk.

Amikor az elmúlt napokban rá gondoltam, minduntalan egy Donne idézet jutott eszembe. John Donne, a 17. századi költő-pap, egyik prédikációjában ezt mondta: „Legkritikusabb napunk nem a halálunk napja, hanem az életünk egész menete. Hálás vagyok annak, aki imádkozik értem midőn elszólít a halál, ám hálásabb vagyok annak, aki… megtanít élni.” Mi ezzel a hálával tartozunk a Tanárnőnek és a Tanárnőért. Mert Ő nem csak ismereteket adott nekünk, nem csak irodalmár pályafutásainkat egyengette, hanem életre is tanított, arra, hogy hogyan érdemes élni. Köszönjük.