In memoriam Dr Sarolta Marinovich-Resch

It is with great sadness and heaviness of heart that we note the passing of our colleague Dr. Sarolta Resch Marinovich on August 16, 2011. Our world is diminished by her leaving it. We are proud that she was the founder of our Research Group and are honored that we could work with her.

The Sweeping up the Heart
And putting Love away
We shall not want to use again
Untill Eternity.

(Emily Dickinson, ’The Bustle in a House’)

Below you may read in Hungarian the eulogy on behalf of her colleagues by Erzsébet Barát, and on behalf of her students and supervisees by Larisa Kocic-Zámbó.

In memoriam Dr. Marinovich Sarolta (1943-2011)

Tisztelt Gyászolók! Drága Sári!

Akárcsak Önök, én is próbálom feldolgozni a megrendítő hírt, hogy dr. Marinovich Sarolta kollégám, mentorom, küzdőtársam, és barátom, meghalt, nincs többé. Fájó és végtelen folyamat elején tartunk, felmérhetetlen a veszteségünk.
Számtalan kép, pillanat, esemény kavarog napok óta a fejemben Sáriról.  Mindegyik fontos, mert mindegyik őt idézi, a szeretett és tisztelt példaképet, a kedves és türelmes kollégát, a világra nyitott és elfogadó kutatót, a biztos és kikezdhetetlen erkölcsi tartással élő embert. Szeretnék megosztani Önökkel néhány ilyen pillanatot, hogy megőrizhessük őket közös emlékezetünkben. Talán a számtalan mozaikkép együtt visszaidézheti szeretetteljes és tiszteletparancsoló lényét.
Mindenekelőtt a Szegedi Tudományegyetem Angol-Amerikai Intézetében dolgozó kollégái nevében búcsúzom. Tisztelettel és szeretettel köszönöm meg valamennyiünk nevében, hogy egy életen át tette gazdagabbá, jobbá, és élhetőbbé mindennapi életünket, hogy őrizte és gyarapította szakmai hírünket itthon és a világban.

Búcsúzom az Angol Tanszéket Intézetté alakító, a közösségért önzetlenül dolgozó Intézetvezetőtől, aki 1992-1997 között az egyetlen tanszékből intézetté alakulás nehéz vezetői feladatát oldotta meg – mindenki megelégedésére. Vezetőként minden döntése a közösségért vállalt felelősség jegyében született. Távol állt tőle bármiféle karrierizmus, elvtelen kompromisszum. Tapintattal, körültekintően, mérhetetlen diplomáciai érzékkel, emberséggel, a teljesítmény iránti feltétlen alázattal hozott meg minden, sokszor roppant nehéz és kényes döntést. Az elmúlt húsz év oktatáspolitikai és szakmapolitikai forgatagában, ez az öt év az intézetvezetés aranykora.

Búcsúzom a tudományszervezés terén önzetlenül és sikeresen dolgozó kollégától: A magyarországi anglisták alapító tagjától és elnökségi tagjától, a magyarországi amerikanisták elnökétől. Búcsúzom Dr. Marinovich Sarolta irodalom tudóstól, Virginia Woolf, Angela Carter, a viktoriánus nőirodalom, a künstlerroman és a gótikus regény nemzetközileg elismert kiváló kutatójától.

Tisztelettel és hálával hajtom meg fejem, az őt talán legnehezebb feladat elé állító szakmai és emberi teljesítmény előtt: a magyarországi feminista irodalomkritika megteremtésének, szakmai elismertetésének sikeres megvalósítása előtt. Szeretném megköszönni a magyar humán tudományok oktatásában elért sikerét, az 1989-től fokozatosan bevezetett társadalmi nemek tudománya oktatása terén elért sikereit. Búcsúzom az iskolateremtő tudós tanártól, a GLASS, a Gender Specializációmegalapítójától. Köszönjük, hogy Szegedet az ország mindmáig elsőszámú feminizmust oktató és kutató központjává tette. Ezért másodsorban szűkebb szakmai otthona, a Társadalmi Nemek Tudománya Kutatócsoport tagjai nevében búcsúzom.  A mi nevünkben szeretném megköszönni, hogy intézetvezetői teendőit követően, 1998-tól minden energiáját, figyelmét és szeretetét ennek a csoportnak, nekünk szentelte.

Három éve ugyan nyugdíjba vonult, de óraadóként az utolsó pillanatig velünk dolgozott az új mesterfokozat sikerén, közös panelek előadóiként együtt mentünk számtalan konferenciára, együtt irtunk pályázatokat. Jó volt látni, hogy bármerre jártunk, mindenhol feltétlen szeretet és tisztelet övezte őt.  Most itt állunk, és elszorult szívvel látjuk, mennyi tervünk, célunk szakadt egyszer csak félbe. Igyekszünk, Sári, méltónak maradni ehhez a hagyományhoz, méltónak lenni Hozzád. Büszkék vagyunk rá, hogy mentorunknak, kollégánknak, témavezetőnknek mondhatunk, hogy együtt gondolkozhattunk, nevethettünk, vagy éppen sírtunk veled a csoport formálódásának elmúlt tizenhárom évében. Mindig nyitott és újító szellemiséged, egy-egy bölcs tanácsod, vagy csak egy szerető, szívet melengető átölelésed, számtalan nehézségen segített túl bennünket. Most fázunk, didergünk, mindannyian.

Végül a magam nevében szeretnék elköszönni Tőled, Sári. Nézd el nekem, ha kicsit szertelen az emlékek sora, tudod, amilyen én vagyok. De figyelek itt belül óvó hangodra, hogy méltó legyek arra a rengeteg energiára, figyelemre, és szeretetre, amivel mindvégig segítettél nekem, hogy megálljam a helyem, hogy álljam, ami jön.

Szeretném, ha tudnád, számtalan e-mailt, telefonhívást, facebook üzenetet kaptunk én is, a kollégák is az elmúlt két hétben. Együtt küzdünk a fájó, szívszorító érzéssel: haláloddal kevesebb lett az életünk. Magunk között beszélgetve idézzük fel a kedvességet, mellyel hozzánk közeledtél, csöndes hangod és finom mosolyod, a színek és stílusok mindig kifogástalan eleganciáját, lényeglátó intelligenciádat és szellemességed. Bármiről esett is szó, minden beszélgetést élvezetes eszmecserévé, igazi felfedező úttá tudtál varázsolni.

De itt van a sok fotó a Kutatócsoport honlapján, ami megidéz. Ha ezeket nézem, könnyebb lesz kicsit a szívem. És itt vannak a fotók, amiket én készítettem Neked az elmúlt másfél évben. A legelsők tavaly májusban Dubrovnikban készülteket, köztük a visztériák és a kikötő képei. Ezentúl Dubrovnik lesz az a város, amihez sokféle kultúrájú családfád horvát ágát, amelyről olyan büszkén és szeretettel beszéltél, köthetem. A visztériákról pedig a Bérkert utcai kertre fogok emlékezni, a Nálad tartott kutatócsoportos összejövetelek, a szíves vendéglátások helyére. A kertre, ahova tudom, hogy az utolsó pillanatig lementél pihenni – de készülni is a nehéz útra. Utoljára ott, a kertben láttalak májusban. Az életerő és a végtelen szeretet – most már tudom, utolsó gesztusaként, még egyszer ott megvendégeltél bennünket. Régi kedves kolléga szerető kérésének engedtél, amikor spanyol vendégünkkel vendégül láttatok. Boldog másfél órát tölthettünk még egyszer Veled a finom májusi napban.

Szeretném, ha tudnád, sok-sok feminista kutató barátod írta azt Rád emlékezve, hogy ők is a kertjükben, a virágokat ápolva birkóztak az első napokban a távozásod hírével. Mindannyian egy-egy virágot küldenek Neked az égi kertbe, hogy mindörökre gyönyörködhess bennük. Én is szeretném elültetni ebbe a kertbe a magam tulipánjait Amszterdamból, ahol halálod híre utolért.

Végső tisztelgésként, mindannyiunk nevében egy Virginia Woolf idézettel szeretnék búcsúzni Tőled.  Az idézet a „Saját szoba” tanulmányból való. Utolsó, félbeszakadt egyetemi előadásodnak Te magad is, a Shakespeare nővérei címet adtad. Woolf tekintete, a róla készült fényképen, amit három éve közös irodánk falára hoztál, most már kicsit a Te tekinteted is. Ebben a kibillent világban, amit halálod hátrahagy, itt maradsz velünk és Woolf hangján féltőn emlékeztetsz rá, mire érdemes figyelnünk:

“Én mindenesetre gyakran azt álmodtam, ha megvirrad az utolsó ítélet napja, és a nagy hódítók, jogtudósok és államférfiak jönnek, hogy megkapják jutalmukat – a koronát, a babérkoszorút vagy márványtáblába vésett nevüket –, akkor a Mindenható Szent Péterhez fordul majd, ha minket lát közeledni hónunk alatt a könyveinkkel, s kissé irigykedve azt mondja: Lásd, nekik nincs szükségük jutalomra. Mi nem adhatunk nekik semmit. Ők az olvasást szerették.”

Köszönjük Sári. Nagyon szeretünk. Nyugodj békében!


In memoriam Tanárnő

Reschné Marinovich Sarolta Tanárnő sokunk példaképe volt. Mindegy volt, hogy éppen Virginia Woolf vagy Jane Austen regényeinek világába kalauzolt bennünket, hogy kortárs nő írók novelláit ismertette meg velünk, vagy éppen a gótikus regény fantasztikumait tárta elénk –nem önmagában a tantárgy ragadott meg bennünket, hanem a Tanárnő személyisége, és a személyiségén keresztül az, amit tanított nekünk.

Nekünk, akik már e rohanó világ ritmusát tettük magunkévá, ő volt a megtestesült, magabiztos nyugalom. És e nyugalom kiáradt ránk is; bármennyire zaklatott volt is lelkünk, vagy felajzott elménk, az óráin egy másfél óráig mintha más világba csöppentünk volna, amely egyszerre kizárta a külvilágot ám ugyanakkor felnyitotta a szemünket a külvilágra. Éppen ezért a Tanárnő sem volt soha kívülálló. Méltóságteljes, nyugodt személyisége nem párosult holmi hűvös, kifürkészhetetlen távolságtartással, épp ellenkezőleg: köztünk volt, velünk volt, mindenkor nyitott, befogadó és elfogadó. Soha egyikünk sem érezte úgy magát, mintha nem oda tartozó lett volna, mint aki nem illik a Tanárnő társaságába – bölcsen elnézte (és nem lenézte) egyikünk-másikunk idegbeteg megnyilatkozásait, sajátos megjelenésünk, világlátásunk, és  egyengette nézeteltéréseink. Végtelen bizalommal és adakozással megnyitotta előttünk szaktudását, de még a személyes könyvtárát is, és idejéből, figyelméből mindig áldozott ránk.

Amikor az elmúlt napokban rá gondoltam, minduntalan egy Donne idézet jutott eszembe. John Donne, a 17. századi költő-pap, egyik prédikációjában ezt mondta: „Legkritikusabb napunk nem a halálunk napja, hanem az életünk egész menete. Hálás vagyok annak, aki imádkozik értem midőn elszólít a halál, ám hálásabb vagyok annak, aki… megtanít élni.” Mi ezzel a hálával tartozunk a Tanárnőnek és a Tanárnőért. Mert Ő nem csak ismereteket adott nekünk, nem csak irodalmár pályafutásainkat egyengette, hanem életre is tanított, arra, hogy hogyan érdemes élni. Köszönjük.